2011. június 17., péntek

Könnyeimet vízcseppekre váltom


Könnyeimet vízcseppekre váltom
Melyeket egy pohár mélységébe zárom
Ne láthassa senki se mikor az asztalon teli pohár teltségétől elterül és szikrákra törik
Könnyeimet magamhoz veszem, felkarolom és útjára engedem.

Ohh a sziporkázó nappal


Ohh a sziporkázó nappal
A nap melege, sugarai érintik csupasz vállam
Mint egy elhalt test fekszem a fűben.

A termékeny talaj szívének dobbanásait hallom és közben a fák ágainak rezdüléseit
A madarak csicsergésére válaszolok egy elnémult hangon.

Kezemmel bele markolok a humuszos talajba, mint szerető belemarkol kedvese testébe és marja.
Én az vagyok egy szerelmes, méla, bolond.
Szeretem.
Jajj igen szeretem.

Szeretem a zöld kecsesen húzoszkodó lombokat, a föld illatát a madarak dalát.
Szeretek élni, éldegélni, csókokat lopni, attól kit szeretek és élvezni az életet.

Melegíts szerelemnek lángja, mert most tavasz van és virágok nyílnak kertemben, madarak énekelnek, tücskök ciripelnek.
Ezernyi illatot érzek a levegőben.

Még nincsen itt az ősz a halált hozó tél.
Most te vagy itt és én.
Mind a ketten vérrel és hússal teli vagyunk, csordultig erővel, szenvedéllyel s még nem halunk.
Tápláljuk a tavaszt, a nyarat.

A halál ideje nincsen itt még és testünket nem falja fel a föld, ahogy fekszünk.
Csak egymásra gondolunk fiatal, szerelmesek.
S élvezzük, ahogy minden, ami létezik reánk nevet.


Őrülten süvít a lomb az erdő


Őrülten süvít a lomb az erdő
Zokogva téved oda egy gyermek
És kisírt szemeit törli le
Az élettől olya sok borzalmat kapott
Kezecskéin a bőr már – már keményre fagyott
Mert gaz munka gyötri élettelen lelkét

S lám sötétedik
Ő egyedül merengvén áll az erdő mélységes közepén
S sír, rimánkodik
Nem találja szerető anyját ki keblére szorítván ölelheti
S a szél a ded arcát csapdossa
Sikoltva rémisztgeti a fiút
Ő elszalad, elesik a sárba
Mocskos világ hogy így elbánik egy lélekkel
Egy piciny kis gyermekkel

Haldoklik, érzem
Hallom, ahogyan lélegzete fokozatosan leáll
S sikoltva süvít, a szél az emberi lélek örökre megáll.

A föld befogadja porhanyós testét és jóízűen benyeli
A lelke könnyen arany porában felszáll és minden kincsnél jobban becsülik.

Oly egyedül vagyok

Oly egyedül vagyok az ablakon a vízcsepp már-már fagyott
Kinézek, de senkit sem látok senkit sem hallok, senki sem tekint be.
Az életem most oly magányos

Nem tudja, hogy e szív egymaga maga van
Hol vannak a barátok, akikkel szomorú perceimet nevetésre váltom?
Néha egy árny elsuhan, néha egy hang dúdol szüntalan

De mind ez kevés, mert elmúlik mind ez az egész!